2014. október 23., csütörtök

1-Tehetetlenség

A szívem hevesen vert,ahogyan Hablaty közelebb húzott magához. Az ajkaink párbajt vívtak egymással,azt kívántam,hogy ez a pillanat örök maradjon. Örök,mint kettőnk szerelme. De sajnos nem lehetett. Hablaty holnap elmegy két évre,és én nem láthatom. A fájdalom belém mart,mintha kést szúrtak volna a mellkasomba. 

Lassan befejeztük a csók csatát,és Hablaty szóra nyitotta a száját.
-Baj van édes?-kérdezte,miközben a számat fürkészte,csillogó smaragd zöld szemével. Nem tudtam mit válaszoljak. Hazudjak,vagy igazat mondjak? Ha hazudok,és rájön,az mind kettőnknem fájni fog,de ha igazat mondok,akkor pedig egy rémes,hosszú beszélgetésbe bonyolódunk bele. A hazugságot választottam,remélve,hogy nem veszi észre.
-Semmi-mondtam,és folytattam volna az abbahagyott pillanatot ,de Hablaty nem engedte. Szépen lassan eltávolodott tőlem,és leült a székére,fájdalmas arccal. Utálom ha ilyen. Ilyenkor nem csillog a szeme,a szája búra húzódik,és erről csak is én tehetek. Szörnyeteg vagyok!

-Ismerlek Asztrid,nem kell hazudnod,látom,hogy boldogtalan vagy! Ki vele,mi a baj?
Gombóc akadt a torkomon,nem jött ki rajta hang. Észrevette,túl jól ismer. Már csak egy nap,és nem szeretném,ha szomorú lenne,lesz rá két éve. Próbáltam tovább hazudni.
-De tényleg nincs semmi....
-Kérlek Asztrid!
Óvatosan a térdére támaszkodva felállt régi kis székéről,és bele túrt aranybarna hajába. Odajött elém,mosolygott,de a szemében láttam a fájdalmat. Nem tud hazudni,ez közös bennünk. Tudja mi a bajom,és úgy látszik beszélni szeretne róla,ellenben velem. Én csak ezt az estét akarom örökre,és örökre,de túl makacs.

A lábaim gyengültek,a szemeimben könnyek gyűltek,nem bírtam tovább. Annyi mindent vesztek el,oly hamar. A könnyek csak úgy záporoztak a szemeimből. Egyszerűen nem tudtam elfogadni. Ő életem szerelme,és most elveszítem! De őt miért nem viseli meg? Lehet,hogy erősnek akar látszani,de sajnos nem tudja tartani magát. Szája fájdalmas mosolyra húzódott,és a szeme egyre szürkébb lett. Magához húzott teljes erejéből,mint egy kisgyermek,akinek erőt adó ölelésre van szüksége,az anyukájától.

-Nem akarom,hogy elmenj,nem teheted meg velem!-bömböltem üvöltve. Nagyot sóhajtott,és mormogott magában valamit,amit nem értettem. De Pléhpofa hogy engedhette ezt? Tudom,hogy viking hagyomány meg minden,de akkor is......

Én sem-szólalt meg végre-de muszáj,nem tehetek ellne semmit.-mondta,majd sóhajtott egy nagyot,miközben megtörölte könnyes szemeit. 

A gyönyörűen induló este,rémálommá vált. Nem is olyan régen,még utáltam,most pedig azt utálom,hogy szeretem. Nélküle nem tudok élni,bele fogok halni a fájdalomba. Ó édesem.....

-De tudsz mit tenni Hablaty! Szemöldökét fel vonta,értetlenül nézett rám,mintha azt mondtam volna,hogy sárkányok nem léteznek.
-Ugyan már! 19 éves,őrültem makacs viking vagy,aki nem mellesleg a főnök fia! Ne mond már,hogy......
Megcsókolt. Megcsókolt,de úgy mint eddig még soha. Ez a csók sok mindent jelentett,de legfőképpen azt,hogy:
-Sajnálom.
-Ne fájjon.
-Vissza térek.
-Ha addig bármi bajod esik,én megöllek.
De legfőképpen Hablaty ezzel zárta le a vitát. Innentől kezdve egyikünk sem beszélt,csak hagytuk sodródni magunkat az élet végeláthatatlan kéklő egén.

2 megjegyzés: